4. A középkori európai keresztény vallásos gyógyászat

A Római Birodalom bukásával a középkori Európában a vallásos gyógyászat vette át az uralmat. A kereszténység a betegségekben valamilyen erkölcsi bűn büntetését látta, amelyre Krisztus, a megváltó doktor hozhat csak gyógyírt, amennyiben a beteg megbánja bűneit és imádkozik. Ez a megközelítés tejesen kiszorította a klasszikus szemléletet. A betegápolás a kolostorok feladat volt. A kolostori kórházak inkább voltak templomok, ahol a papok imádkozással, lelki gyakorlatokkal és a maguk által termesztett gyógynövényekkel kezeltek embert és állatot.

Csodatévő szentek

Széles körben elterjedt volt a vallásos állatgyógyászat: legendák keringtek állatszelídítő és állatgyógyító szentekről, szokás volt a balázsolás, a búcsújárás csodatévő ereklyékhez, valamint az állatgyógyítás szentelt vízzel (gyógyforrásokkal) és isteneknek, szenteknek ajánlott növényekkel (pl. máriatövis, benedekfű, salamonpecsét, angyalgyökér).

Legendák keltek szárnyra Szent Márton és Szent Gellért gyógyító és állatszelídítő erejéről („kezének puszta felemelésével megszelídítette az ördög által megnyargalt tehenet”). A veszettség ellen Szent Hubertus védett, míg a lovak védőszentjei Szent György és Szent Lőrinc voltak.

Kolostori medicina

A szerzetesrendek – például az 529-ben alapított Szent Benedek-rend, azaz a bencések; valamint a premontrei szerzetesek – kertjeikben gyógyfüveket termesztettek, azokat orvosságos szobában tárolták. A kiadagolás során imádkoztak, lovak esetében például Szent István vértanúhoz. Az imádságot (öt Miatyánkat, hét Üdvözlégy Mariát és egy ráolvasást) a gyógyszert átvevő állattulajdonosnak is el kellett mondania.

A kolostori medicina első írásos emléke a lorschi füveskönyv (795), mellyel egy időben már királyi rendeletben (Capitulare) szabályozták a kolostorok kertjeiben termesztendő növényeket. A lista csaknem kilencven gyógynövényből állt, melyek egy része nemcsak az ókori görög, hanem már az arab orvoslásból származott.

Voltak olyan kolostorok, amelyekben speciális fürdőberendezések voltak, valamint érvágások és egyéb, „sebészi” beavatkozások lebonyolítására szolgáló helyiségek. A kolostori medicina főleg a betegségmegelőzésre koncentrált, mindeközben hangsúlyozva a túlvilági üdvözülés fontosságát.

Szent Hildegárd

Kiemelkedő alakja volt a kor orvoslásának Szent Hildegárd apátnő (1150 körül), aki az isteni látomásaiban kapott információkat írta le és adta ki. Ezekben írt a teremtésről és az angyalokról, az elemekről, az asztrológiáról, az emberről és környezetéről, valamint jelentős mértékben foglalkozott a gyógyító hatású anyagokkal, különösen a gyógynövényekkel. A hippokratészi nedvkórtan érintőlegesen, kiindulási pontként szolgálhatott neki, de nagy valószínűséggel nem olvasta a klasszikus tanokat, helyette médiumi közvetítéseiből jutott ismeretekhez.

A testi és lelki szenvedések az ő szemében az isteni parancsok megszegésének következményei. Ebben a szellemben az egészség visszanyeréséhez az orvosságok és gyógyító beavatkozások mellett a teljes személyiség közreműködése is szükséges; a cél a rendezett, mértéktartó életvitel helyreállítása, a gyógyszerek önmagukban nem elegendőek, és végső soron Isten akaratán is múlik a gyógyulás. A maga és mások betegségeiben az Isten által kiszabott próbatételeket látta. Gyakran hangoztatta, hogy a gyógyító (betegápoló) feladata a beteg testét megerősíteni, hogy a beteg szembeszállhasson az ördöggel és annak segítőtársaival. Asztrológiai ismeretek (különösen a holdfázisok alkalmazása) mellett talizmánokról is írt, melyeket a démonikus erők távoltartásában tartott hasznosnak.

Korai magyar kereszténység

A pogány ősvallást kiirtó, a magyarságot keresztény hitre térítő I. István – az akkori hit szerint – a ráruházott hatalom és az uralkodói ereklyék viselésével a legfőbb gyógyító hatalommal rendelkezett. A szent korona drágaköveinek és zománcképeinek gyógyító erőt tulajdonítottak, azt vallották, hogy azt kisugározzák és viselőjüket e képességgel felruházzák. A palástot díszítő állatvédő és gyógyító szentek képei, valamint a jogar kristálygömbje szintén gyógyerőt adtak az akkori hit szerint.