7. Boszorkányok, misztikum és nagy járványok

Ha középkorról beszélünk, akkor Magyarországon is a nagy járványokat kell elsősorban említeni, valamint – bár az uralkodók és a papok számtalan módon igyekeztek ellene tenni – a misztikus-babonás hozzáállást.

Boszorkányok és nagy járványok

A kor velejárói voltak a boszorkányok és varázslók, akik a korábbi táltosok helyére léptek. Meglepő talán, de sokan közülük papok voltak, alapos démonológiai ismeretekkel. Hatalmukat a félelem és a babonaság tartotta fenn, noha számtalan módon igyekezték az uralkodók és a papok az ősi módszereknek még a csíráját is eltörölni. Meggyőződésük volt, hogy a legtöbb betegséget rontás okozza, a rontás pedig démonoktól, vámpíroktól, lidércektől, ártó kísértetektől, farkasemberektől, manóktól, ártó tündérektől és különféle pokolbeli teremtményektől származik; ezeket csak a látók ismerik fel vagy érzékelik, és csak ők képesek ellenük tenni.

A középkorban többféle boszorkányban hittek az emberek. Gyakran idézik Könyves Kálmántól, hogy „boszorkányokkal szemben, akik nincsenek, semmiféle kereset ne legyen”; ám valójában a király a vérszívó, nem pedig a hagyományos, „rendes” boszorkányokra utalt. A strigák a kereszténység előtti időkből származó mitológiai lények, egyfajta vámpírok, akik éjjel repkedve az emberek vérét szívják, esetleg állat alakját öltve kísértik az alvókat, vagy megeszik pórul járt áldozatukat. A gonosz varázslatokat végző, a termést megrontó, tehenek tejét elapasztó (általában női) boszorkányokról Kálmán király törvénykönyve is rendelkezett: „a bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék a törvény eleibe”. A boszorkányságvádak tisztázása istenítélet során történt: a legtöbben kínok közt haltak meg (megégetve, megkínozva, megfullasztva).

Nálunk különösen a tüzesvas-próba volt „divatban”, melynek során a vádlottnak – tette súlyosságától függően – 1-2 kg izzó vasat kellett puszta kézzel megfogva 1-4 méter távolságra vinnie, vagy meztelen talppal izzó ekevasra lépnie. Nélkülözhetetlen közreműködők voltak a kovácsok, akik az állatok „billogozásához” és a tüzesvas-próbák végrehajtásához szükséges izzó vasat előállították.

Yersinia-pestis

1347-ben I. (Nagy) Lajos királyt a döghalál (pestis) kényszerítette az itáliai hadjárat megszakítására. Teljes erővel dühöngött a pestis, 75-200 millió ember halt meg 1347 és 1350 között Európában, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. A ragály 1352-es visszaszorulása után számos járvány söpört végig Európán, de olyan pusztulást, mint az első hullám, már nem okoztak. Ennek egyik oka a higiéniás szokások megváltozása volt: az emberek gyakrabban fürödtek, és a nagyobb tisztaság miatt visszaszorultak az emberi élettérből a bolhák és a patkányok (a fertőzési források).

1357-ban a pestis mellett egy „pestis anquinaglia” néven említett, a diftériával azonosítható járványos betegség szedte országszerte áldozatait; majd 1360-ban a pestis újból megjelent. A rettegés, melyet a pestis pusztítása minden országban okozott, a társadalom életére és az erkölcsökre is kihatott. Sokan (ismét) a zsidókat vádolták, hogy ők mérgezték meg a kutakat, s ezért sokat megégettek, még többet agyonvertek közülük.

Leprások

A lepra a rettegett betegségek közé tartozott már Szent István korától, ők voltak „Szent Lázár szegényei”. Szent Erzsébet és Szent Margit önfeláldozó módon ápolták őket. Karanténszigetként (vesztegzárként) működött egykor a budapesti Margit-sziget a pusztító leprajárványok idején, és a 14–16. században még működtek a betegséggel sújtott emberek elkülönítésére szolgáló „leprásházak” (leprosoriumok) is. Egyes adatok szerint I. (Nagy) Lajos király maga is leprában szenvedett.

A görvélykór (scrofulosis) ez idő tájt szórványos volt, a tuberkulózis szintén. Ez utóbbi csak századokkal később terjedt el járványszerűen.

Budai jogkönyv

1241–1421 között állították össze a Budai jogkönyvet, a középkori Magyarország egyik legfontosabb, nem hivatalos, hanem magánhasználatra készült joggyűjteményét. Szerepelt benne számos köz- és állategészségügyi előírás. Rendelkezett például a mészárosokról: a tisztátalan (borsóka bélparazitával fertőzött, kukacos, büdös) húst el nem adhatták, büntetéssel sújtották a vétkest. Rendelkezett a hibás patkolásból eredő betegségekről is: eszerint a kovácsnak felelősséget kellett vállalnia a hibáiért, például váltólovat kellett biztosítania a ló gazdájának, vagy az állatot felépülésig kellett tartania, a hiba miatt felmerülő költségeket ki kellett fizetnie.

A Budai jogkönyv (1370-ban) a beteg, a gyanús, sőt a veszélyeztetett területeken is elrendelte valamennyi kutya kiirtását; ehhez többségében a cigányok szolgálatait vették igénybe, akiket nem korlátozott semmiféle vallási intelem abban, hogy macskákat és kutyákat verjenek agyon. A megmart, fertőzött szerencsétlen polgárok gyógykezelése a papokra és népi gyógyászokra maradt, akik közül sokan életüket vesztették a kezelés közben – mivel harapások által gyakran maguk is fertőződtek.

Orvostudomány

1295-ben megjelent a francia chirurgus-állatorvos professzor, Lanfranchi hatkötetes sebészkönyve Franciaországban, mely a magyar chirurgusok „bibliája” is lett később.

Az 1367-ben alapított pécsi Orvostudományi Egyetem tekintélyes könyvtárral rendelkezett.