6. Keresztes háborúk és a marhavész évszázada

A 13. század a keresztes háborúk és a marhavész évszázada volt. Bár volt elmozdulás a mágikus-babonás megközelítéstől a racionális felé, és fejlődtek a sebésztechnikák is, sajnos sok más vidékkel együtt hazánkban is vándorsebészek járták még az országot. A betegségek felismerése és megkülönböztetése terén nagy volt a zűrzavar, a zoonózis lehetőségét pedig hosszú időn át tagadták.

Albrant Kódex

Az 1238 körül megjelent híres Albrant kódex szerzője a II. Frigyes, később IV. Kelemen pápa lovászmestereként szolgált Albrant mester volt. Különlegessége, hogy a mágikus-babonás hagyományokkal szakítva racionális-empirikus alapokra épült. 36 lóbetegséget sorol fel az azokra javasolt receptekkel együtt, egyebek között a takonykórt, a gyomorférgességet, a pata rokkantságát, a nyeregtörést, a nyíllövést, a fegyverek okozta traumás sérüléseket, a kehességet és a szembetegségeket. Háziszereket javasol a kezelésükre, például ecetet, sót, borsot, tojást, korpát, kölest, kendert, ásványokat és növényeket (pl. tárnicsgyökér, babérlevél, tömjén). Az érvágást – megfelelő módon elvégezve és időzítve – sok betegség ellen hatásosnak tartotta Albrant mester. 1469-től a magyarországi patkolókovácsok lóorvosló tevékenységét is meghatározta a kódex.

Keresztes háborúk és takonykór

1130-tól a szeldzsuk törökök hódítása után Bizánc felé indult zarándok csoportokat fosztottak ki és mészároltak le; részben ez volt az oka, hogy a clermont-i zsinaton II. Orbán pápa meghirdette az első keresztes hadjáratot. A propaganda-felhívásra több tízezres parasztseregek, később lovagi csoportok indultak meg a Német-Római Birodalmon és a Magyar Királyságon át Konstantinápoly felé. El lehet képzelni, hogy ez mekkora terheléssel járt az útvonalakon fekvő településeknek. Közben a zsidók ellen szinte mindenhol támadások indultak – mintha a katolikus hitet nem osztók ellen a „szent” háborúkat még Európában elkezdték volna.

A keresztes hadjáratok sivatagi harcai során lovuk vérét és vizeletét itták, elhullott lovaik belső szerveit is megették a lovagok, így a fertőzött állatokból maguk is takonykórral fertőződtek. A hazatérők között sokak testét mérges sebek borították. Miután Szent Lázár oltalmába ajánlották (imádsággal) őket, a bélpoklosokkal (leprásokkal), rühösökkel, epilepsziásokkal és más, gyógyíthatatlan betegségben szenvedőkkel együtt kitiltották őket a lakott településről, és összezárták őket. Akkoriban a betegségek felismerése és megkülönböztetése terén nagy zűrzavar uralkodott orvosi körökben.

Már ókori szerzők is írtak a kórról, nem ismerték azonban az orrtakonykór és a bőrféregnek nevezett bőrtakonykór azonosságát és bakteriális eredetét. Azt sem ismerték, hogy a lovakat és öszvéreket megbetegítő kór az emberre is ragályos, sőt a zoonózis lehetőségét hosszú időn át tagadták, ami sok emberéletet, köztük állatorvosokét is követelte.

Az 1200-as évek nagy járványai

A mongol inváziót követve megjelent a keleti marhavész és végigsöpört Európán, egész Angliáig. 1223-ban hurcolták be a mongol hordák („tatárok”), és aztán évszázadokon át beárnyékolta Európa életét. A belépési pont Magyarország volt, ezért egy ideig hazánkat okolták a betegség „megszületéséért”, később rájöttek, hogy keletebbről indult a kór. Innen Ausztriába, majd Európa többi országára, birodalmára is kiterjedt a marhavész, mindenütt borzasztó pusztítást végezve, melyet aztán éhínség kísért. Fokozta a húshiányt, hogy nem volt állat, amivel a földet meg tudták volna művelni. Ez a történelem folyamán többször lázadásokba, felkelésekbe fordult át, nem egy birodalom és az akkori uralkodói és hitrendszer széteséséhez vezetve.

1225-ben született meg az első hazai feljegyzés a marhavészről („pusztít a dög”).

Az 1241–1242-es tatárdúlás önmagában is borzalmas volt, de kísérője, a pestis szintén sokakkal végzett. Hazánkban 1243 volt a marhavész éve, melyet egy évvel követett a sáskajárás. Mindez olyan mértékű éhínségben csúcsosodott ki, hogy – egy krónikaíró szerint – „egymást öldösték az emberek éhségük csillapítására, és voltak, akik emberhúst vittek a vásárra”.

1282-ban ismét marhavész tört ki („dög pusztít a barmok között”), majd 1286-ban ismét sáskajárás volt („ezt a szárnyasok döge követte”). Az ország teljes elszegényedése zajlott, a nemesek parasztokká váltak, igavonó barmok híján az emberek maguk húzták a kocsikat („László király szekere”).

Mivel az emberek még nem értették a járványok, ragályos betegségek lényegét, ezért megpróbálták azokat kötni valamihez: többnyire aggasztó vagy nehezen megmagyarázható természeti jelenségekhez. Ha a viharok elpusztították a termést, éhínség tört ki, ami meggyengítette az emberek és állatok immunrendszerét, ezzel fogékonnyá téve őket a fertőző betegségekre.

1238-ban hazánkban egy súlyos, kemény tél után erősen hullottak a baromfik, a marhák és egyéb állatok.

1240-ben három üstököst láttak az égen, 30 napon át; megjelenésüket az emberek és állatok között fellépő súlyos járvány követte. Valószínűleg nem volt összefüggés a kettő között, de az akkori babonás felfogás szerint ennyi magyarázat elég volt a járvány kitörésére.

Ugyanebben az évben az angol partokon tömegesen pusztultak a halak; hazánkban ismét kitört a keleti marhavész.

Chirurgusképzés

1231-ben II. Frigyes egyéves tanfolyamot írt elő a chirurgus sebészek tevékenységének végzéséhez, míg Franciaországban orvosi fakultás felügyelete alá került a sebészképzés. Innentől jelentek meg híres sebészkönyvek (pl. Lanfranchi könyve), valamint fejlődtek a különféle sebésztechnikák (pl. vérzéscsillapítás érlekötéssel, fémszállal sérvkapu zárása). Sajnos más országokban, köztük hazánkban is továbbra is vándorsebészek járták az országot. Piactereken pakolták ki ócska vasszerszámaikat, vásári kikiáltóként hirdették kétes szolgálataikat, jó hasznot elkönyvelve.