2. A honfoglalás és az államalapítás kora

Nagy Károly és az avarok

791-ben Nagy Károly az avarok ellen indult, de egy lójárvány miatt a több ezer lóból csak pár száz maradt életben, így visszafordult. A seregek mozgását meghiúsította a ma már azonosíthatatlan lóvész (equorum lues).

A nagy háborúkat (Nagy Károly, Attila, Dzsingisz kán) szinte mindig állatjárványok kísérték, teljes állatállományok pusztultak ki, ezt pedig gyakran éhínség követte.

 

Marhavész

820-ban a Pannóniából kiinduló marhavész egész Európába betört, egyetlen frank szarvasmarha sem élte túl. A seregek élelmezését is lehetetlenné tette a marhavész.

 

Kalandozások

A kalandozások korában (940) őseink a Pireneusokig eljutottak, de a vízhiányos területen lebetegedett lovaik miatt onnan visszafordultak. Feltehetőleg járvány ütötte fel a fejét a lovak között.

 

Honfoglalás

Honfoglaló őseink legnagyobb valószínűséggel a Przewalski-lóval keveredett lovakkal érkeztek a Kárpár medencébe (ásatásokból előkerült lókoponyák vizsgálata alapján).

A kor egyik érdekessége a lóáldozás. A kiszemelt ménnek hibátlannak kellett lennie. Áldozás előtt az állatot felhizlalták. Az áldozati szertartás során kancatejjel lemosták, majd karddal a szügyébe döftek, szíven szúrták, és a vérét szaruból készült, aranyozott ivókürtben felfogták. Az áldozati vért a legfőbb istenüknek (a Hadak Urának) felajánlották, majd ittak belőle. Utána a lovat lebőrözték, bőrét illatos füvekkel kitömték, szívének, tüdejének és májának egy darabját belehelyezték, összevarrták és kelet felé fordítva felállították. Szívét, húsát megfőzték, elfogyasztották.

Ebben az időszakban a táltos (ember) nemcsak áldozatokat mutatott be, de értett a csikóheréléshez, az ember(!)- és állatgyógyításához is. Érintkezett az alsó és felső világ szellemeivel és tudott jósolni. A betegségeket az akkori hitvilág szerint rontás okozta, és sámánisztikus módszerekkel (dobolás, révületbe esés, szellemek parancsainak közvetítése) kezelte. A külső traumás sérülések ellátásában növényi és állati nedveket alkalmazott. A rontás, baj, betegség, sérülés ellen totemek védték az embert és az állatot. Úgy tartották, hogy a legendás, a magyar népmesékben is szereplő táltost (lovat) „sem fegyver nem fogja, sem betegség nem támadja”.

A honfoglalás kori Magyarország területét hatalmas erdőségek és kiterjedt mocsarak fedték. A mocsaras területeken különösen sok betegségterjesztő, vérszívó rovar élt. A „lázak” az itt élőket széles körben sújtották.

 

Államalapítás

A kereszténység hazánkban a pogány ősvallás kiirtásával kezdődött, I. István jóvoltából. Az ő uralkodása alatt kezdődött és terjedt el a lovageszmény. A pogány ősvallást kiirtó, a magyarságot keresztény hitre térítő I. István – az akkori hit szerint – a ráruházott hatalom és az uralkodói ereklyék viselésével a legfőbb gyógyító hatalommal rendelkezett. A szent korona drágakövei és zománcképei gyógyító erővel bírnak, azt kisugározzák, és viselőjüket e képességgel felruházzák. A palástot díszítő állatvédő és gyógyító szentek képei, valamint a jogar kristálygömbje szintén gyógyerőt ad.

 

Kovácsok és a patkolás kezdete

A lovagok még maguk patkolták lovaikat, csak fokozatosan vették át tőlük e mesterség szélesebb körű gyakorlását a kovácsok, jóllehet az Árpád-kori Magyarországnak csaknem mindegyik településén már korábban is működött kovácsműhely: vaskard, vassarkantyú, vaskengyel, vaszabla, vas nyílhegy nélkül lovas harcosok nem létezhettek.

Szarupikkelyekből készített mellvértet már a honfoglaló magyarok lovai is viseltek; a lovagi fegyverzethez a lovak számára készült páncél, vért és páncélsisak tartozott, s bár Magyarországon a nehéztestű nyugati lófajták kevéssé voltak népszerűek, a középsúlyos harci ménekre mégiscsak fel kellett adni a pácélzatot. Ehhez szükséges volt a fül hátravonó izmainak, valamint a farok levonó izmainak átmetszése, sőt sok esetben az orrtrombita falának felmetszése is.

Súlyosabbá váltak a páncélt átütő fegyverek okozta sebzések, ezek gyógykezelése kü­lön szakértelmet igényelt; végül nélkülözhetetlenné vált a patkolás, amelynek kezdete és elterjedése Magyarországon ezekre az évekre tehető.

 

Az Árpád-kor kezdete

A királyi hatalom és a kereszténység megszilárdulása után kialakult feudális rend idején a földművelő gazdálkodás terjedt el. Az uralkodók és földesurak mérhetetlenül gazdag vadállomány felett rendelkeztek. Gyakoriak voltak a vadászatok – ehhez lovak, kutyák (agarak, kopók), sólymok ezreit tartották. Ezekhez természetesen nagyszámú kiszolgáló személyzet (lovász, erdőóvó, darvász, solymász, ebhordó, agárvezető, fészekszedő, hódász, bölény- és tulokvadász) is tartozott, akik jól értettek a rájuk bízott állatokhoz, illetve feladathoz. Az állatok gyógyítása a tudós papok dolga volt. Kódexekben írták meg az érvágás, a gyökérhúzás, az égetés, a sebkezelés, az ivartalanítás és a gyógyszerkészítés szabályait az ókori görög útmutatások szerint.

Az egyszerű nép állatainak gyógyításában – elsősorban az írástudatlanság miatt – maradt a misztikus állatgyógyászat, az egyházi szertartások, népi gyógymódok és a védőszentek segítségül hívása.

1051-ben III. Henrik német császár a magyarok ellen tört. Székesfehérvárig eljutott, de seregét a magyarok kiéheztették, lovai járványos betegségben elhullottak, így a katonák gyalog, vértjeik elhagyásával (a Vértes hegységen át) menekültek vissza hazájukba. Innen kapta nevét a hegység.

A kor betegségei voltak a mocsárláz és a pestis. Utóbbi 1095-ben I. Szent László királyunk halálát okozta.

Tartalomhoz tartozó címkék: #10_IMMUNRENDSZER #fertőzés