1. Pannónia állatorvostörténeti emlékei

Mi micsoda?

A járványtörténet a járványosan fellépő, az emberek és állatok tömegét elpusztító betegségek múltbeli előfordulásával és az általuk okozott veszteségek – gyakran történelemformáló – bemutatásával foglalkozik. Ha néhány szóval kellene jellemezni, azt mondanám: megdöbbentő, elképesztő, félelmetes, izgalmas!

Ezzel szemben a járványtan (epidemiológia) általában a betegségek elterjedtségének felmérését, terjedésmódjuk törvényszerűségeinek meghatározását, megelőzésük módját és leküzdésük ellenszerét vizsgálja.

Az infektológia pedig a fertőző betegségekkel foglalkozik: az egyes kórokozók által kiváltott betegségek oktanával, kórfejlődéstanával, tünettanával, megszüntetésével, megelőzésével.

Őslénykórtan

Állatok betegségeinek előfordulásáról a Kárpát-medencében kihalt ősállatok csontmaradványainak kóros elváltozásaiból következtetnek a tudósok. Az őskorból nincsenek állatok gyógyítására vonatkozó, fennmaradt emlékek. A népi mondákban gyakran felbukkanó „sárkánycsontokat” és „sárkányfogakat” erdélyi barlangokban találták, melyekről a későbbi kor tudósai bebizonyították, hogy barlangi medve ősmaradványai (ezek jelenleg az ún. őslénykórtan egyik legrégibb emlékei). Ezeken látható csontszarkóma, csontvelőgyulladás és angolkór jele.

Pannónia római kori állatorvosi emlékei

A Római Birodalom határait a Danubius (ma Duna) partjáig terjesztették ki. A határokat védő katonai egységekben szervezett keretek között zajlott az állatorvoslás. A római katonai táborokban hat légiónak egy orvost (valetudinarium) és egy állatorvost (veterinarium) biztosítottak. A táborban patkolda (fabricia) is helyet kapott a lovak patkolásához.

Az ehhez a korhoz tartozó emlékek szerint Rómában az amfiteátrumokban megsérült embereket és állatokat gladiátor orvosok látták el (vagy boncolták fel, ha meghaltak).

A honfoglalás kor előtti katonaorvosok kiemelt jelentősége a csatában részt vevő lovak egészségnek megőrzésében, gyógyításában volt: ezen múlt a csata kimenetele.

Marhavész

Az első ismert marhavészjárvány (marhapestis) kelet felől, Pannónia területéről indult 367–378 között, később egész Európát megfertőzte.

Attila, hun király és a pestis

A korabeli krónikák szerint Attila hun királyt 452-ben a Rómában pusztító pestis (amit akkoriban dögvésznek hívtak) riasztotta el az „örök város” meghódításától. A pestis később mégis kitört a hunok között, és feltételezik, hogy végső soron, egyéb tényezőkkel együtt a kihalásukhoz vezetett. Attila 453-ban halt meg ismeretlen hátterű orrvérzésben.

Bizánc hagyatéka

A görög hagyományokat őrző kelet-római (bizánci) birodalom állatorvos-történeti szempontból két fontos művet hagyott az utókorra. A Geoponica az akkori mezőgazdasági, a Hippiatrika az ókori lóorvoslás ismereteinek gyűjteménye volt.

Justinianus-pestis

541-ben tombolt a Bizánci Birodalomban, elsősorban a fővárosban, Konstantinápolyban, valamint az Újperzsa Birodalomban a Justinianus-pestis. Az akkori korok egyik leghalálosabb pestis-járványa volt. A becslések szerint 25-100 millió ember veszthette életét a kisebb-nagyobb megszakításokkal két évszázadon keresztül jelen lévő járványban, amit a Yersinia pestis okozott.

Népvándorlás

A népvándorlás elindítója is egy marhavészjárvány lehetett, 670 körül. Az állatokat tömegével pusztító járványok éhínséget okozva történelemformáló jelentőségűek lettek. A vadászatból, állattenyésztésből élő ázsiai nomád népek, ha a táplálékukat biztosító állatállomány – a vadon élő kérődzőket is beleértve – kipusztult, új területekre vonultak. A hunok nyugatra vándorlását is valószínűleg ez indította meg. Az előlük menekülő gótokat a Római Birodalom befogadta, a marhavész azonban ide is betört.