5. A skolasztikus medicina és az alkémia

A 10-11. századtól a tudományos jellegű klasszikus orvostudomány kezdte kiszorítani a kolostori medicinát. Az egyszerű nép körében ugyanakkor a kuruzslók és egyéb „kézművesek” vették át a betegellátást. 

Papok gyógyító tevékenységének korlátozása

A 10-11. század fordulópontot hozott. A kolostori rendet megszigorították, a pápa – több ízben is – megtiltotta a papoknak, hogy bármilyen égetéssel, vágással járó tevékenységet folytassanak. E rendelkezések következményeként a „billogozáson”, az égetéses gyógyító beavatkozásokon és a patkoláson kívül az érvágás, a lovak fül- ill. faroklevonó izmainak átmetszése és a fogreszelés is elsősorban a patkolókovácsok feladata lett. Állatgyógyászati sebészeti beavatkozást végeztek még akkoriban a lovászok, a lovászmesterek, a népi állatgyógyászok, a vándorkuruzslók és az ún. chirurgusok, azaz a tábori és borbélysebészek.

A skolasztikus medicina kezdete

A papi korlátozások utat nyitottak a skolasztikus, iskolai falak között zajló medicinának. Az ezredforduló táján a katedrálisok és kolostorok körül kialakult iskolák adták a későbbi egyetemek alapjait. Eleinte főleg teológiát oktattak ezekben, de a 11-12. században már az arab orvoslás is elkezdett teret hódítani Európában. Így a tudományos jellegű klasszikus orvostudomány kezdte kiszorítani a kolostori medicinát.

Ennek első lépése a klasszikus művekhez való hozzáférés volt, amely az arab nyelven írt anyagok latinra fordításával kezdődött. Ilyen elméleti megalapozottsággal már nem volt akadály az előtt, hogy a korabeli iskolákban megkezdődhessen az orvostudomány oktatása.

Az állatorvosi irodalom hasonlóan terjedt. A kolostorok, püspökségek, érsekségek könyvtáraiban a teológiai és filozófiai művek mellett az ókori és középkori szerzőknek a lovak, kutyák, vadászsólymok tartásával, nevelésével, betanításával, gondozásával, betegségeivel és azok gyógyításával foglalkozó írásai is megtalálhatók voltak.

A szorgos fráterek buzgón másolgatták e kódexeket, és eredményes tevékenységük nyomán elsősorban az egyházi birtokon, majd szélesebb körökben végezték állatokon az érvágást, a gyökérhúzást, a gennyszalag-húzást, az égetést, a sebek kezelését, az ivartalanítást és a gyógyszerek elkészítését, illetve beadását – gyakran a zsinatokon elhangzott tiltásokat követően is.

Az egyszerű nép számára sokáig a misztikus állatgyógyászat maradt csak hozzáférhető, a maga egyházi szertartásaival (pl. búcsújárás, zarándoklás) és a védőszentek segítségül hívásával.

A skolasztikus medicina legnagyobb hátránya az volt, hogy elszakadt a néptől és a gyakorlati orvoslástól, ami korábban a kolostori munkát meghatározta. Az orvosok hatalmas lexikai tudással rendelkeztek, de csekély volt a kézügyességük, valamint a diagnosztikai és terápiás gyakorlatuk. Így elvált egymástól az orvoslás elméleti és gyakorlati vonala, ami azt eredményezte, hogy a népi orvoslásban a kuruzslók, chirurgusok és egyéb „kézművesek” vették át a betegellátást.

Szent Nagy Albert

A skolasztika egyik legnagyobb tudósa Szent Nagy Albert („Albertus Magnus”) volt, aki alkémiával, továbbá asztrológiával, kozmológiával és csillagászattal foglalkozott. „De vegetabilibus” című munkájában elsőként dolgozta ki a növényrendszertan alapjait, belefoglalva az antik és a német gyógynövénykincset is.

„De Animalibus” című munkájában a takonykórról, a veszettségről, a lépfenéről és a háziállatok egyéb betegségeiről is olvashatunk. A hangsúlyt nem a betegvizsgálat és a tünettan, hanem a gyógykezelés adta, azon belül is az alkémista felfogás értelmében kigondolt panacea gyógyító erejébe vetett hit. „Próbált orvosságai” (arcanumai) között az alkémista arab állatgyógyászat valamennyi csodaszerét fellelhetjük: galambvér, rókamáj, kőrisbogárpor, légy, sült béka, tehénvizelet, rákszem, kígyókő, bezoárpor, unicornis (ma: narvál) szarva, oroszlánszív, denevéragy, fekete kutya nyelve, csalogányhús, porrá tört sas-agyvelő, térjék és skorpióolaj, illetve ezek mellett a talizmánok is szerepet kaptak. Leírta a betegségek ragályosságát, de egész másképp, mint azt ma állítjuk. Szerinte a betegség egyik élőlényről egy másikra átruházható, átragasztható, így a beteg meggyógyul, és amire a betegség átragadt, annak az nem árt. Ez a babonás elképzelés aztán évszázadokon át kísérte az emberiség gyógyító szándékú tevékenységét.

Alkémia és papság

Az alkémiai elsősorban a katolikus papokkal terjedt. Az országunkba betelepülő szerzetesek rendszeresen kaptak erre vonatkozó utasításokat az anyaországukból. Ispotályaikban működő gyógyszertáraikba a mediterrán vidékről és Kis-Ázsiából érkeztek keleti (alkémista) gyógyszerek. Az aranycsináló alkémista tudomány kísérletei sok pénzbe kerültek; nemsokára meg is jelentek az egyház alkémista kísérleteket leállító utasításai, de nem volt sok foganatjuk. Kolostorok pincéiben berendezett titkos laborokban tovább folytak a kísérletek, még az 1600-as években is. Az állatorvoslásban a papok a tiltás után már csak előírták a kúrát, ám a gyógyszerbeadás és az egyéb gyógyító beavatkozások végrehajtása az állatgondozókra, a kovácsokra, a pásztorokra és a népi „gyógyítókra” maradt.